az én generációm

2014.07.07. 23:19

Bárki bármit mond, kurvajók voltak a 90-es évek! Nem véletlen sírják vissza sokan azokat az időket, nagy a nosztalgia faktor, zenekarok térnek vissza, nagy a Reunion-láz!

Az én tinédzser éveimnek egyik, ha nem a legmeghatározóbb szereplője volt a Limp Bizkit. Mindenki utálta, mindenki fikázta, mégis mindenki bizkitet hallgatott, mert kurvajó volt! Persze gördeszkáztam, graffitiztem, ez a zene valahogy adta magát, dőlt a TV-ből, de basszus, komolyan mondom, annyira jó volt, hogy a rock zene volt a divat, nem az a moslék, ami most megy. Voltak gyengébb zenekarok, voltak olyan bandák, akikről már ordított, hogy csak azért hozták létre, hogy a pontos rocksztár-szabályok szerint létrehozzanak valami dollárcsalogató projectet. De én akkor is imádtam. Aztán eltelt 15 év, és rossz nézni, hogy egy-két fesztivál kivételével 5ezer ember előtt játszanak olyan zenekarok, akik eladtak 30millió lemezt. Bieberek korában még ennek is örülni kell, ezért lettem marha lelkes, mikor megtudtam, ismét Magyarországon játszik a Limp Bizkit!

Limp Bizkit_Signed.jpg

Egyszer már megjártam ezt a nosztalgia-utazást, ott voltam a banda 2009-es VOLT-buliján, de mikor megtudtam, hogy végre nem egy nagy fesztiválon játszanak, éreztem, ez az én esélyem. Azt tudni kell, hogy rengeteg hírességgel forgattam már, de ez engem valahogy sosem érdekelt, ha kértem valakitől autogrammot, sosem magamnak, hanem valamelyik ismerősömnek. De ebből a bandából egyszerűen kellett egy darab, amit kitehetek a falra, hogy büszkén emlékezzek ezekre az időkre, amik nagyon fontosak voltak számomra. Ezen a nyáron valahogy minden összejött, a Limp előtti nap a 3/4-ben eredeti felállású Black Sabbath játszott Nickelsdorf-ban, ami hasonló esemény volt nagybátyámnak, így mindenképp el akartam kísérni, mindenhol ott akartam lenni. A Sabbath valami brutálisan jó volt, nagyon nehéz volt másnap reggel úgy vonatozni Budapestre, hogy még az előző katarzist sem tudtam feldolgozni, és jön újabb.

Minden követ megmozgattam egyébként, hogy bejussak a színfalak mögé, ráadásul még találkát is sorsoltak Fred Durst-al, de semmi sem jött össze, mégis nagy lelkesedéssel rohantam délután a backstage-hez. Nem akartam elhinni, mikor megláttam, hogy a kaputól kb 10 méterre volt a zenekar öltözője, és egyből megpillantottam John Otto-t, a banda dobosát, miközben a mobilját nyomogatja. Sam_John.jpgPont akkor mentek be a meet and greet nyertesek, sosem szoktam ilyesmit, de megkértem az egyik srácot, kérjen nekem egy aláírást, ha engedik. Engem még követett más is, az ő kérését már visszautasították, de óriási mázlimra Fred látta kitartásomat, és aláírta a papírt. Nem akartam elhinni, ezúton is nagy köszi a a segítségért! Teljesen úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, mikor megkapja a hőn áhított játékát. Alig tértem magamhoz, indultam volna vissza, mikor egyszer csak szembe jött velem Sam, a Bizkit basszerosa, azonnal letámadtam, és ő is adott egy firkát, aztán sietősen távozott. Nyílván ez nem az egész zenekar, de én már bőven elégedett voltam, nem játszottam tovább az őrült rajongót, inkább bementem, hogy lenyugtassam magam egy jó hideg sörikével!

A koncert brutális volt, Offline-os kollégámmal végig ugráltuk az egészet, és jó volt látni, hogy még vannak hozzánk hasonlók, akiknek nem ciki 2014-ben a Limp Bizkit, és telt házzal ünnepeltük azokat az időket, amikor minden faszább volt, legalábbis az én generációmnak biztosan:)

A bejegyzés trackback címe:

https://pappa.blog.hu/api/trackback/id/tr716483375

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása